Kopasz Tamás festészetét, mint általában a neves alkotók produkcióit, sokan, sokféleképpen kommentálják.¹ Elemző, rendszerező, áttekintő, tréfás, baráti hangú, stb. írások foglalkoznak műveivel és alkotói tevékenységével. A növekvő életmű vonzásterében a gyorsan szaporodó szövegek egyre sűrűbb szövevényt, afféle szöveg-díszcsomagolást alkotnak. A következő írást a ?csomagolás? látványos mintái mellett meghúzódó, nyomdai segédjelként lehetne meghatározni, aminek díszítő szerepe elhanyagolható, inkább csak néhány hajtásirányra hívja föl a figyelmet.

Kopasz Tamást, szerencsére, jobban érdekli a festészet aktusának átélése és a festmény megfestésének különös művelete, mint az aktuális és divatos művészeti témák és trendek. ?Nem azért alkotok, mert az kell valakinek?² ? mondja a művész, tehát nem keresi a szakmai elismerést és a közönségsikert sem. Kopasz Tamás a festésre koncentrál. Tegyük hozzá, hogy imént idézett kijelentése abba az esetben félreérthető, ha úgy vetjük össze, festményeivel, hogy azokat mindössze felületesen szemléltük meg. Ekkor könnyen arra a téves következtetésre juthatunk, hogy: ?csupán a festék saját akaratát teljesíti [?] magának a festőnek semmilyen mondanivalója nincsen..?³ Kopasz művészete, azonban nem az absztrakt expresszionizmus érdekes újrajátszására,⁴ nem a spontaneitásra és nem a festékanyag önakaratának beteljesítésére öszpontosít. Számára a vászon immár nem rosenbergi ?aréna-csatatér? ahol a kép eseménnyé változik,⁵ hanem inkább, ? játszva a szavakkal ? visszafordítva,⁶a képpé. Ennek a procedúrának rendkívül fontos részeleme a tökéletes időzítés.

Kopasz a festés ?extatikusan? átélt⁷ aktusa során hozza létre alkotásait⁸, vagyis egy különleges alkotói állapot nyitó és záró pillanata között születik meg a festmény.⁹ A festőnek ezt a két pillanatot fel kell ismernie és hagynia kell ?elragadtatni? magát,¹⁰ azaz a felismerés szellemi ébersége, az önátadás passzivitásával keveredik. A művész azonban nem csupán passzív ?haszonélvezője? az extatikus állapotnak hanem részben¹¹ alakítója is, ugyanis folyamatosan harmonizálnia kell az elragadtatás külső erejét a tudatosság belső erejével és a spontaneitásban rejlő lehetőségekkel.¹² Az extázis állapota addig tart, addig kell fenntartani, amíg a kép el nem készül, s addig kell elkészülnie a képnek, amíg az extatikus állapot tart, vagyis amíg fenntartható. Mindennek átlátását és összefogását a ?lebegő figyelem?¹³ teszi lehetővé. Ez a lebegő figyelem nem a tudattalan és a tudatos valamiféle összehangolásának a következménye, hanem a fegyelmezett extázisnak a velejárója. Ennek a figyelemnek köszönhető, mondja Ventos, hogy meggyőződéseink és hitrendszereink kódjait és szimbólumait kizárva tudjunk figyelni kifelé és befelé egyszerre. ?Csak ez a lebegő figyelem nem zár be a dilthey-i ?megértés? és a freudi ?asszociáció? börtönébe. Csak ez a figyelem ismeri föl azt, hogy mennyire eredeti és izgalmas a két tér közötti folytonosság igazolása.?¹⁴

Kopasz nem készít pontos kivitelezési tervet, nem dolgozza ki előre vázlatok sokaságán festményeit. Amikor elindul a festés folyamata, még nem tudhatja, hogy mi fog történni. Nem látja, mert nem láthatja előre, hogy milyen lesz a kész festmény, vagy tovább forgatva, nem tudhatja lesz-e (?kész?) festmény, hiszen nincs látható, megtervezett cél, sem pedig garancia arra nézve, hogy az alkotás folyamata sikeresen zárul. Ezt csak remélni lehet! A vakrepülés félelme és feszültsége, Kopasz számára, nem bénító érzés, hanem nélkülözhetetlen lelki hangoltság. Mondhatjuk, hogy a félelem¹⁵részt vesz a művész fegyelmezésében. Alkotás közben ? mint egy különleges ?önellenőrző-jeladó? ? szüntelenül emlékezteti, hogy fenn áll a veszélye annak, hogy a kegyelmi állapot bármikor megszűnhet. Így aztán, végső soron, segíti a koncentrációt és az extatikus állapotnak a mind intenzívebb és figyelmesebb átélését. A nem megtervezett, nem ismert kép előhívásának fojtogató izgalma és a pontos befejezés, azaz a kép megszületésének euforikus boldogsága közötti hangulati-érzelmi különbség energiát, lelki és szellemi magasfeszültséget gerjeszt. Abban az esetben, ha a két szélső érték közelebb kerülne egymáshoz, tehát ha beindulna a kiegyenlítődés folyamata, akkor festményeinek szapora szívverése elkerülhetetlenül lelassulna és gépies, monoton kopogássá alakulna át. Mindezt azért fontos hangsúlyozni, mert Kopasz művészetét a motorikus mozgással nyomot hagyó festészetnek értéket tulajdonító és a motorikus mozgás jelhagyását kritikaként alkalmazó művészettel és művészetszemlélettel, szigorúan szembe állítva kell meghatározni.¹⁶

Kopasz festészete ráirányítja a figyelmet arra a ? kortárs képzőművészet számára kevésbé fontosnak, illetve nem ritkán egyenesen feleslegesnek tartott ? gondolatsorra is, amely a képméret, az ábrázolásmód és a téma viszonyát taglalja. A gesztusfestmények esetében, mivel azok nem egy másik illuzórikus valóságra nyitnak ablakot, és mert a gesztusok festéknyomai nem beazonosítható valóságelemekre referálnak, ezért értelemszerűen elsősorban a gesztusok minőségét (intenzitását, irányát, színét, terjedelmét), valamint a gesztus és a festőfelület között megfigyelhető arányt-aránytalanságot érzékeljük és értékeljük. Ugyanis ez a látható kép. A festőfelület mérete ? és olykor a formája ? irányítja és korlátozza a gesztust. A gesztus, akár módszeresen kihasználja a rendelkezésére álló felületet, akár ?bejáratlanul? hagyja, igazodik a festőfelület méretéhez, de az úgynevezett felületen ?túlnövő? gesztus is lényegében a korlátozás (a méretkorlátok) miatt valósítható meg. Gesztus és felület között, ha nem is mindig nyilvánvaló, de szoros, összefüggés van. A felületméretnek, legtöbb esetben, annyiban lesz elsőbbsége, hogy a festővászon méretének kiválasztása, azaz a gesztus-gesztusok játékterének pontos kijelölése, megelőzi a festést. A vászonméret dominanciáját úgy lehet megszüntetni, hogy a festőfelület méretét nem tekinti a művész végleges festményméretnek, hanem utólag kijelöl, majd kiemel egy részletet és azt nevezi ki befejezett alkotásnak. A méretre vágás nem az extatikus alkotást kiegészítő pótjavítások kétes értékű utómunkálataihoz tartozik, azonban, tagadhatatlanul, tudatos, záró beavatkozásnak számít.

Kopasz vásznain, a végtelen felé nyújtózó, kinyomozhatatlan terjedelmű szín- és vonalszövedéknek, gondosan kiválasztott és kimetszett, részleteit láthatjuk. A képkivágatokon a szerteáramlás káoszának olyan töredékképe jelenik meg, ami már képes ?vezérlő mezőként?¹⁷ működni, képes a végtelen, ?az ember, az érzékelhető és a lélekben végbemenő jelenségek ellentétét ábrázolni; és ezáltal magát a keletkezést és változást érzékeltetni?.¹⁸ Tehát a kiemelt részletek (a festmények), nem a dacos önkifejezésnek spontán akciónyomait hordozzák és nem is az önkívületi állapotnak a színes maradvány-lenyomatait mutatják be, hanem a fegyelmezett extázis során átélhető, esetleg megpillantható, valóság felmutatott részlet-ábrái lesznek.

A ?felmutatás? lényege, hogy nem magyaráz, ?nem mond el, nem is ír le, egyszerűen felmutat [?] a felmutatott [?] valami más helyett áll: első rétegében szubjektív hangulatot, másodikban pedig kozmikus szemléletet világtörvény sejtelmét tolmácsolja.?¹⁹ A távol-keleti festészetre-költészetre jellemző szemléletet és eljárást azért érdemes felidézni és Kopasz festészetével összefüggésbe hozni, mert ennek segítségével érthető meg festményeinek sajátos, metaforikus jellege. Sajátos, mert hasonlóan az előbb említett költői és vizuális ábrázoláshoz, a felmutató jelleg²⁰ miatt, inkább csak sejtett és nem tudatos a metaforikusságuk. A ?sejtett metafora? nem akar metaforává változni és akként ?viselkedni?, a passzivitás lényegéhez tartozik.²¹De mindez nem csak a távol-keleti művészetben figyelhető meg meg. Hasonló ?felmutatott képek? ? azaz az (elsődleges)képek mögöti képek gadag öszhangzata, a ?kozmikus szemlélet? és a már-már félelmetes világtörvény rezdülései ? áttételesen, tehát a megmutatáson túl, a ?mögött?,²² fellelhetők a nyugati művészetben is,²³ például egy Bach motettában, vagy egy Zurbarán festményben és persze még sok más, korábbi és későbbi alkotást lehetne megemlíteni.

Kopasz, minden kommentár nélkül, fölmutatja a feltárt képeket. Miközben ragaszkodik a jelentéshez, aközben lemond azokról a tárgyi ábrázolásokról,²⁴ amelyek azt közvetíthetnék, pontosabban, a fegyelmezett, extatikus festészet során létrehozott részletábrák ?felmutatott?, nem tudatos metaforáit állítja a tárgyi vonatkozások helyébe, amelyek ? úgy tűnik ? képesek ?tárgyi maradványokként? funkcionálni.²⁵ Feltételezi, hogy a jelentéshez erősen ragaszkodó konkrét festészethez hozzá rendelhető egy olyan alkotói hangoltság és tudatállapot, aminek segítségével üzenetté formálható a művész szándékolt, tartalomra vonatkoztatott, szubjektív élménye és ? persze ? a tartalom is úgy, hogy az érzelmi átéltség és a címben feltüntetett jelentések ne ?csak a kép alkotójának szubjektív fantáziája számára legyenek érvényesek.?²⁶ Mindezt sikeresen összehangolni és festménnyé formálni, valódi bravúrnak számít!

Kopasz Tamás (Szeged, 1958)
kopasztamas(kukac)gmail.com